Aki sosem születhetett meg. Ez így nem igaz, mert mégis…

Nem egyszerű visszaemlékezni rá, mégis amióta Singer Magdi könyveit olvastam, bátrabban beszélek róla, bátrabban gondolok rá. Merek emlékezni. Elmondom a történetet.

Tizenegyedikes voltam. Mi így hívtuk, mert akkoriban az osztályokat folyamatosan számolták. A középiskola harmadik osztályát kezdtem egy új iskolában. Azért újban, mert a középszintű oktatás első két éve után csökkent az osztályok száma majdnem a felére, csökkent a tanulás lehetősége, különösen magyar nyelven. Ha volt egy iskolán belül egy román s egy magyar osztály, akkor a kettőt összevonták és lett belőle egy, ahol általában csak románul oktattak minden tantárgyat.  De ebbe sem volt egyszerű bekerülni, mert egy újabb felvételi rostán kellett átesned. A jó tanulók külön tanárhoz jártak, hogy felvegyék őket az elit helyekre, mint a matek-fizika, humán szakon a filológia. Engem akkoriban egyik sem érdekelt.

Sodródtam az árral, éltem a gondtalan kamaszok életét, kezdtem felfedezni a világot, az embereket. Készülni, tanulni kellett a felvételire, de nem értem rá. Jó tanuló voltam, ha éppen volt időm kinyitni a könyveimet, megírni a házi feladataimat, de nem értem rá sose. Abból éltem, amit órákon felszedtem. Táncházba jártam, röplabdáztam, csavarogtam, moziba minden új filmet meg kellett néznem, ha éppen nem voltam szobafogságra ítélve valamilyen csínytevésemért.

Egyetlen dolog érdekelt igazán, hogy megtaláljam az IGAZIT, és vele lehessek.

Amikor a tizenegyedik osztályt kezdtem, új iskolába kerültem.

Új iskola, új kapcsolatok. Új fiuk. Egy szomszédommal kerültem egy osztályba, akit látásból ismertem, de sosem beszéltem vele addig. A szomszédság jó ok volt arra, hogy együtt jöjjünk haza. Fekete dús haja volt és zöld szeme. Most is látom, igazi igéző zöldes-barnás szem, igéző. amilyen csak a Skorpiónak. A hatalmába kerít.

Esett az eső, és füzetet kellett vásárolnom. Szerettem felnőttet játszani és egyedül elvégezni a rám bízott feladatokat. Emlékszem, ahogy a füzeteket válogattam, ő járt az eszembe.

A következő kép egy kora őszi este. Korán sötétedett. A második emeleti konyhaablakból kinézek. Az utcai megvilágításban látom, ahogy ott áll melegítőjében, fekete alsó és sárga felsőben, a füstöt ráfújja a cigaretta végére. Ez a mozdulat beleívódik a testembe. Anyám tesz-vesz, most is rosszkedvű, mint mindig.

Nagy szerelem volt. Igazi, hősszerelem, versekkel teli, szenvedős, mint a Reamarque könyvekben. Szenvedtünk a boldogságtól. Neki én voltam az első nő az életében. Együtt elmélkedtünk kedvenc Jack London könyvein. Vitatkoztunk a világ dolgai fölött, melyik politikai rendszer a legmegfelelőbb, forradalmat is indítottunk volna. Kézen fogva mentünk reggel a buszmegállóba, egy padban ültünk, kézen fogva jöttünk haza délután az iskolából.  Együtt fedeztük fel a test örömeit, ott estünk egymásnak, ahol csak lehetett abban a világban, ahol a szex és a fogamzás gátlás tabu téma volt családon és államon belül. Amiről nem beszéltünk, az nem létezett. Eltelt az ősz, a tél, a tavasz, és aztán valami kezdett elromlani…

A művészi hajlamú zöld szemű férfi depresszív tünetei nem tettek jót szerelmünknek. Imádtam élni, ismerkedni, mozogni a világban társaságok és életszemléletek között, szerettem volna bekebelezni az egész világot, megízleltem a felnőttkor szabadságának ízét. Zöld szemű szerelmem nem tudta a lépést velem tartani, egyre nagyobb távolságok alakultak közöttünk.

Utolsó együttléteinket az elválás fájdalmasan szép és mély érzése hatotta át. Nem mondtunk ki semmit, csak a levegőben és az ágyban érződött a kapcsolatunk agóniája, amiben egyszerre volt meg a kapaszkodás és az elszakadás, mindenből a legtöbbet adtunk bele, így nem csoda, hogy egyszer csak rájöttem, a testemben nem egyedül vagyok.

Minden erőfeszítésemre ellenére nem emlékszem, mit éreztem, amikor bizonyosságot nyertem a felől, hogy anya leszek. Azt viszont könnyű felidéznem, hogy az öröm ürömmel keveredett abban a pár hónapban. Áldott állapotomat titokban tartottam jó ideig. A szégyen elgyengített, hiszen megesett leány voltam, akinek még tanulnia kellett volna. Az elvárások szerint a dolgok rendje az lett volna, hogy érettségi, egyetem, rendesen férjhez menni egy igazán jó partihoz, anyagi háttér megteremtése és aztán jöhet a gyerek. Farral  jöttem a világra, minden fordítva érzékelek, miért lett volna ez is másképp…

Szóval hetekig tartottam magamban titkomat, miközben ugyanúgy éltem életemet tovább, mintha semmi nem változott volna. Arra emlékszem, néha hánytam, arcomon különleges pattanások jelentek meg, egyre több fizikai jelét adta annak, hogy Ő van, az az elhanyagolt lény, ott bennem. Anyámnak és nekem volt egy közös barátnőnk, aki korban pont kettőnk között volt. Sokat tanultunk együtt, kisebb titkok is kötöttek össze minket, mint az együtt cigarettázás, vagy az, hogy mennyire elvágyik boldogtalan házasságából. Azt hiszem fiatalságommal erőt adtam neki ahhoz, hogy elhiggye, ő még lehet boldog. Én biztonságban éreztem magam vele, mellette.

Nem emlékszem már hogyan, de valahogy elmondtam neki állapotomat. Neki elmertem mondani.

Hogy miért nem anyámnak?

Anyám mindig szomorú vagy ideges volt. Lekötötték a mindennapi teendők, a mosás, a köpeny és az egyenruha vasalás, apámmal való házasságának nehézségei. Sosem éreztem, hogy számíthatok rá.

Ha valami számomra fontos dolgot elmondtam neki, visszaélt a bizalmammal. Például amikor a zöld szemű szeretőm még csak elkezdett udvarolni…tudod, amikor lepkék szárnyai simogatják hasadat itt belül és az olyan jó érzés..Amikor nincs szükség a szavakra, semmire, mégis ragyog a szemed, ajkad alapállásban is mindig szélesebben mosolyog, mint előtte, a hátad egyenesebb, mint előtte, és fél méterrel a föld fölött lebegsz.

Anyám kiszúrta, hogy változás van, így kérdezősködni kezdett igen-igen jólétem okai felől. Óvatosan, félve, de borzasztó büszkén elmondtam, hogy van egy fiú, aki … kerülget. Na és ki az? Hát Ő. És meddig juttatok el? Mondtam tulajdonképpen semeddig még. Jó volt elmondani neki. Kifejezetten jó.  Ám amikor ezek után az első randira elkérezkedtem, az addig együtt érzőnek tűnő anyám hirtelen hatalmas veszélyt szimatolva, szemembe nem nézve akkora nemet mondott, mint amekkora a blokk[1] volt, a miben laktunk.

Csodálkozva kérdeztem miért, mire a válasz: Csak. Mert nem.  Így folytatódtak a korábban is meglévő hazudozásaim, alkalmazkodva anyám elvárásaimhoz. Nem értettem mi a veszély egy randiban, nekem az örömet okozott, akkor mi lehet ebben a rossz? Néha megmakacsoltam magam, és kikértem magamnak azt a jogot, hogy találkozhassak a zöld szemű szerelmemmel, néha engedett anyám az óhajomnak, máskor minden ok nélkül megtiltotta a találkozásainkat. Sose tudhattam, mire számítsak, Az a tény, hogy mennyi esélyem van kimenni a „veszélyes világba” vagy maradnom kell a biztonságot nyújtó négy fal között, teljes mértékben anyám hangulatától függött.

Lehet, hogy bosszú is volt bennem, nemcsak félelem anyám felé, ezért sem mondtam el neki várandósságomat.

Említettem, hogy akkoriban szex tabu téma volt. Hiába énekeltük gyönyörű népdalainkat, amelyek tele voltak a szerelem és szeretkezés szimbólumaival, az erős római katolikus, ortodox vallásnak köszönhetően mindenki a homokba dugta fejét és azt tanították a szülők a gyermekeiknek, amit a papok a híveknek: házasság előtt bűn lefeküdni a szerelmeseknek. Vagyis mi bűnösöknek számítottunk az Isten, egyház és a népek szemében…

És bár akkoriban úgy gondoltam, velem nem történhet semmi rossz, csak másokkal, van, még van itt valami, ami titoktartásra késztetett.

Valamikor, talán a hetvenes években a Ceausescu rezsim feltalálta a spanyolviaszt, és úgy döntött, hogy minden megfogant magzatot meg kell szülni, mindegy milyen körülmények között fogan, mindegy hova jönt. Apelláta nem volt. Miközben a világban már évtizedek óta alkalmazták a fogamzás gátló módszereket, Románia betiltotta használatukat. Büntető törvény hatálya alá esett annak forgalmazása, használata, ugyanúgy, mint a terhesség megszakítás.

Az információ áramlását minden szinten megakadályozta a rezsim, a szigorúan cenzúrázott nyomtatott sajtó, a minden napos két órás televízióadás néha elrettentő példákkal sokkolta az embereket. Mint például „tanulságos” tévé riport egy öt gyerekes falusi anyáról, aki felelőtlenségének, butaságának és rosszindulatának köszönhetően meghalt, amikor titokban magzatelhajtást végzett otthon valamilyen kezdetleges módszerrel. Legtöbbször a vállfa fém fogantyújával szúrták meg a méhszájukat a nők, ha nem volt más választás… A riportban elhordták mindennek azt az anyát, asszonyt, aki nem merte volna bevállalni ötödik gyermekét abba a világba, ahol még a kenyeret is porcióra[2] adták és nem volt orvos, akihez hivatalosan fordulhatott volna.

Ha valaki elvérzett a várandósság idején vagy spontán vetélés indult be, bevitték a korházba, ahol egy szekus felügyelte a nőgyógyászati vizsgálatot és akár megcáfolhatta az orvos diagnosztikáját is. Ha a rend embere úgy döntött, hogy valami gyanús dolgot vél felfedezni a vetélés körül, az orvosi beavatkozást megtilthatta és élet-halál között vergődő nőket, ott, a korházi ágyon rendőrségi vizsgálat alá tették, faggatták, kikérdezték, jegyzőkönyvet vettek fel a vérzés körülményeiről. Sokan belehaltak abba, hogy nem avatkozhattak be időben az orvosok.

Az orvosok is emberek voltak, így némelyik a hatalom szolgálatába állt, és volt, aki a szabadságát rulettre téve inkább az esküjének tett eleget. Veszélyes vállalkozás volt, mert több év börtön várt azokra, akik lebuktak azzal, hogy tették, amit tenniük kellett. Sosem lehetett tudni, hogy a nővérek közül vagy a személyzetből kik a hatalom beépített emberei, aki beárulja a kollégáját, barátját, szomszédját.

Sok legenda keringett arról, hogy miért hozták ezt az aberrált törvényt, amely annyi ártatlan életet követelt. Egyesek szerint az ország sok pénzt keresett a placentával, amelyből különleges arcfiatalító krémet készített a kapitalista nyugat, másrészt az is felmerült, hogy országunk vezetője, a kárpátok géniusza – nem véletlenül írom kis betűvel – minden héten vérátömlesztést kap a fiatalon maradás érdekében, és ezt csecsemők vérével teszik…

Ebben a világban „estem meg” leányanyaként.

Sosem féltem a hatalmi szervektől. Sem orvostól, sem milicistától[3], talán a fogorvostól egyedül…nem, apám nadrágszíjától…anyám csendjétől, attól nagyon.

Kerekedtem, amikor beavattam titkomba szomszédomat, a közös barátnőt..Ugyanúgy képes voltam a valóságot nem meglátni, mint később megannyiszor. Testem egyértelmű jelekkel kiabált: vedd észre, foglalkozz azzal, ami van! De én csak élveztem az életet tovább, táncház, barátok, majd lesz valami alapon, újabb szerelmi kísérletek…nem akartam látni azt, ami van. Közös barátnőnk bátorított abban, hogy mondjam el anyámnak a helyzetet, de hajthatatlan voltam.

Aztán egy napon a közös barátnőnk adott egy gumicsövet. Vékony, félujjnyi, azt hiszem, és körülbelül húsz cm hosszú lehetett, de lehet, hogy nem jól emlékszem. Azt mondta, menj be a fürdőszobába, és keresd meg a méhszájadat, és told bele a csőnek egyik végét. Ez kitágítja majd, levegőt kap a magzatburok és elmegy a baba.

Arra emlékszem, hogy nem azonnal tettem meg. Gondolkodtam, de az is lehet inkább éreztem, figyeltem az ösztöneimet, ami akkoriban sokkal jobban ment még. Tudtam, nem, inkább éreztem, hogy ha megteszem, valami nagyon nagydolgot teszek és minden megváltozik. Viaskodtam magammal, de nem sokat, hiszen nap, mint nap közös barátnőnk minden beszélgetésünk alkalmával ecsetelte, milyen életet dobok el magamtól, ha megszülöm gyermekemet, és mi vár rám, ha mégis másként döntök. Tulajdonképpen nagyon hálás vagyok neki ezért. Győzött a gyereknélküli jövőkép, így elindítottam a folyamatot. Azt hiszem legalább két napomba telt, míg megtaláltam a méhszájamat, addig csak tökéletlenedtem a csővel, mindig kicsúszott. Amikor sikerült, ugyanúgy jöttem, mentem a világban, barátokkal, hiszen nyár volt, vakáció, meleg, szép idő…A bugyimban ott volt a cső mindig. Néha kivettem, ha nagyon zavart…

Pár nap múlva elkezdtem pecsételni. Most is emlékszem, hogy arcbőrömön apró, kiütés szerű pattanások sokasága egyre jobban virított, csak közelről látszott, de én éreztem, ahogy néha végigsimítottam a kezem rajta…

Aztán már csak arra A napra emlékszem…Augusztus 17 vagy 18 körül…Délelőtt volt, anyám mosott, ami nagy felhajtással járt, mert akkor tárcsás mosógépünk volt. A gép kimosta, aztán a kádba háromszor vizet engedtünk, ugyanannyiszor kitisztáltuk a ruhákat, kicsavartuk, kiráztuk és kiteregettük a konyhába vagy a teraszra, most is érzem a kékítő[4] illatát. Látom, ahogy anyám jön, megy a konyha és a fürdőszoba között, szótlan, nem néz rám. Fáj a hasam alja. Sokkal erősebben, mint ahogy szokott. Nagyon fáj. Fekszem egyik ágyon, majd a másikon, közben anyám azt hiszem, megkérdi, mi van velem, és most beszélünk először nyíltan a helyzetről. Arra emlékszem, hogy jó elmondani végre neki, és nem veszekszik velem, csak sérelmezte, hogy miért nem neki mondtam el. Fáj a hasam, nagyon fáj, fekszem ágyról ágyra, nem ismerem ezt az érzést, anyám meg csak jön, megy a lakás hosszában, viszi a teregetni valót, hallom, ahogy a vízben oda-vissza húzza  a ruhát, kicsavarja én közben fekszem,  még mindig csak fáj, lüktet, egyre erősebben.

Aztán azt érzem, vécére kell mennem. Leülök és hirtelen kipottyan belőlem valami. Belenézek a vécébe és ott látom a magzatomat.

Nem él.

Talán fiú, de nem látom, annyira megijedek, kiszaladok anyámhoz, aki bejön a fürdőbe, becsukja az ajtót maga mögött. Én lefekszem, azt hiszem, sokkos állapotban vagyok a látványtól, megkönnyebbülést kellene éreznem, de nem érzek. Anyám kijön, és mondja, hogy még ki kell jöjjön a placenta, ezzel nincs vége. Nem sokat várat magára, az is megérkezik egy nagy fájdalommal. Leülünk a konyhába, sírunk mindketten, először életemben elszívok együtt egy cigarettát anyámmal. Azt hiszem aludtam utána egyet, mire apám hazajött, minden ugyanúgy folyt, ahogy azelőtt. Mai napig nem tudom, apám tudott-e az egészről.

Két nap múlva már a Hargitát másztam a magyarországi remélt vőlegényemmel. Mindenki az anyaországba akart férjhez jönni, a jobb élet reményében. Így én is. Talán erről később írok, de nem biztos.

Ennek pontosan 28 éve.

Hogy miért fontos ez? Azt is elmondom.

Mert túlsúllyal küszködöm időnként, és elmentem egy család állításra[5], hadd lássak rá az okára, okaira, miért kell nekem a páncél, a távolságtartás, egyáltalán kitől akarom magam távol tartani? Korábban is foglalkoztam a témával, de az utóbbi években kifejezetten a hasamat növesztettem meg és nyílván erőtlenségemet véltem felfedezni benne, de kevésnek éreztem ezt a tudást. Pár évvel ezelőtt olvastam egy könyvet[6], amit végig bőgtem, és minden történetet a magaménak érzetem, azt hittem, hogy ezt az abortuszt akkor kisírtam magamból, ám a családállítás során előkerült a lányanyaságom, mint fel nem dolgozott trauma.  A tudatalattiból feljött az az emlék, mennyire szerettem volna anya lenni, mennyire szerettem volna megtartani a gyermekemet a körülmények dacára. De gyenge, tudatlan és befolyásolható voltam, mint egy igazi kamasz. Félreértés ne essék, nem hibáztatok senkit, semmi értelme nincs, hiszen mindenki a legjobbat akarta nekem, mindenki a saját látószögéből, és valószínű így is volt a legjobb. De az eltemetett vágy, fájdalom, az el nem gyászolt gyerek, a becsapottság érzete, a férfi, mint veszélyforrás kiült a testemre egy nagy has formájában. Sokat tűnődtem azon, miért csak évek múlva? Miért pont most? Mert egy olyan házasságban éltem, ahol a férfit veszélyforrásnak éltem meg, az anyaságot pedig nem feltétlenül felhőtlen állapotnak. Kételyek és önmarcangolások hatották át hétköznapjaimat, ugyanúgy harcolt bennem a nő és az anya, mint akkor, tizenhét évesen. Gondolom, testem emlékezett ezekre az érzésekre, és megmutatta magát fizikai szinten, ha már nem néztem szembe a valósággal, ugyanúgy, mint akkor.

Aznap úgy jöttem el a családállításról, hogy egy utolsó fejezetet kell írnom ennek az ügynek.  Le kell zárnom valahogy. Meg kell adnom a végtiszteletet meg nem született gyermekemnek. Így írtam egy levelet régi zöld szemű szerelmemnek, akiről tudtam, hogy már régesrég házasságban él és van egy lánya, akit ugyanúgy hívnak, mint az enyémet. Kértem, hadd találkozzam vele, szeretnék valamit megbeszélni vele, de nem mondtam el, miről lenne szó, még magam sem tudtam, mit és hogyan szeretném, csak azt tudtam, hogy beszélnem kell vele erről, hiszen ez sosem történt meg  ez idáig. Válaszolt és megbeszéltünk egy találkozót.

Fehér rózsával várt.

Ugyanolyan volt, mint a nagy szerelem idején, csak a haja őszült és szakállt növesztett… A szeme ugyanaz maradt…Leültünk egymással szembe és órákon keresztül meséltünk arról, mi történt velünk az utóbbi néhány évtizedben. Nagyokat kacagtunk, néha megkönnyeztünk történeteket, aztán megkérdezte, hogy mi az, amiről szeretnék beszélni vele… Zavarba jöttem, kerestem a szavakat, gondolatokat, de végül kinyögtem, hogy szeretném eltemetni meg nem született gyermekünket, egy szertartást végezni. Meglepődtem, amikor igent mondott. Meglepődtem, amikor azt mondta, szívesen teszi. Évtizedek teltek el amióta nem találkoztunk egymással, nem várhattam semmit tőle tulajdonképpen, közös „bűnünk” jövőjének lehetőségeit nem osztottam meg vele akkor, amikor kellett volna. Ma már nincs ennek jelentősége, csak a megnyugvás miatt..Csak azt tudtam, hogy a Maros partára szeretnék menni, és ott mécsest gyújtani.

Két napra rá, a naplementében találkoztunk a Maros „túlsóoldalán”, ahogy mi hívtuk. Ezen az oldalon laktunk mi, itt voltak a tömbházak, a túlsó part még a természet tulajdona volt valamennyire, fű, fák, horgászok. Magammal vittem sámán dobomat. Indulás előtt anyám megkérdezte, hova megyek. Tulajdonképpen amióta eldöntöttük a közös szertartást, azóta szerettem volna elmondani neki, mire készülünk. Talán megnyugszik az ő lelke is. A kamarában mécsesek után kutattam, majd a konyhában leülve a dobot is a kezembe vettem, mire anyám kérdezi, hova mész. Motyogok valamit, és kimondom, találkozom a zöld szemű régi szerelmemmel…Anyám hirtelen lenéz a földre, két kézzel borzolja  a haját és közben azt mondja: Mit vétettem én, hogy ezt is át kell éljem…hogy aztán verjenek meg téged jól, vagy látogasson meg a felesége itt engem, jaj, fiam, hát ezt érdemlem én…arcán düh és csalódottság, bennem csalódottság és reménytelenség érzése. Másra számítottam…

Megkérdeztem tudja-e miért találkozom vele. Mire ő: nem érdekel, de ezt ne tegyem vele.

Otthagyom a konyhában a félelmeivel, a múlttal, mert nekem meg kell tennem, amit meg kell tennem.. A hídnál találkozunk. Feltűnik, mennyire elegánsan van felöltözve, mondhatnám ünnepi ruhában, csupa világos színben. Rajtam piros ruha, megkötős szandál, a dob és a valaminek a lezárásának az érzése… Keressük a helyet, de sok a  horgász a parton, amott meg  fürödnek..elindulunk a parton fölfelé, majd csak megjön az érzés, ahol jó lesz. Túlmegyünk a gáton is, közben viccelődünk, beszélgetünk, érzem, zavarban van. Eszembe jut az a bizonyos kacagás, ami a zavarához kapcsolódik..semmit nem változott…Érzem, ahogy rám bízta magát, nem tudja mi vár rá, mit szeretnék, de bizalma könnyebbé teszi dolgunkat. Könyvekről beszélünk, megkér, hogy legközelebb hozzak neki Pestről, az antikváriumból néhány könyvet, idead egy papírt, amire leírta a címeket: zömében Dosztojevszkij… Nagyot nevetek, eszembe jut az orosz író iránti tisztelete, ebben sem változott….menése, ahogy a kezeit lóbálja ugyanaz..kicsit megmozgatja a fantáziámat a közelsége, feleleveníti érzéseinket, azt érzem, övét is..határozottan zavarban vagyunk.

Megérkezünk a Holt-ágba. Nagy a szárazság. Hónapok óta nem esett rendesen ezen a vidéken. Döbbenten látjuk, hogy a Marosnak ez az ága, amelyik két-három méter széles általában, és utána következik a nádas, most kiszáradt. Közepén van egy kis víz, talán fél méter széles lehet, pár centi mély. Mondom, ez itt jó lesz…Zöld szemű volt szerelmem megjegyzi, ennél jobb helyet nem választhattunk volna..nem értem miért mondja, mire kiejti nyomatékosan: HOLT-ág…Tényleg. Tudatos szándék nélkül érkeztünk ide. Kibontom a dobomat ruhájából, leterítem a földre, üljünk rá. Nem tudom, hogy akarom, mit akarok, csak azt tudom, hogy a legnagyobb rendben van ez így… Hogy fontos pillanatok ezek.

Rágyújtunk, kiveszem a kis műanyag tálkát, amit még anyámnál bevontam ezüst fóliával, és elkezdem belerendezni a mezei virágokat, amiket útközben ide fele szedtem. Sárgát, fehéret, apróra szedem, ahogy egy apró gyereknek kell, gondolom..Zöld szemű volt szerelemem elővesz zsebéből két mécsest, ő is hozott…A tálkába kettőt beleteszek az enyémekből, kettőt az övéből..Kérdi miért négyet? Nem tudom, talán a négy őserő miatt,  négy elem miatt..meggyújtom a mécseseket, alig égnek, nincs erejük…érdekesnek tartom, megint rágyújtunk..nézzük csöndben az alig pislákoló lángocskákat és hol egy meg nem született életre gondolunk, hol butaságokról beszélgetünk.

Aztán felállok, és elindulok vele a pici vízhez.

Minden pici: a lángok, a víz..A partról rámegyek a megszáradt iszapra, ahogy lépek és közeledek a vízhez egyre jobban besüllyed alattam, óvatosabb leszek, kialszik egy láng, újragyújtom. Nem érem el a vizet, egy bot segítségével belököm az ezüst tálkát a vízbe, nem sikerül a közepére, nem érzem bajnak. Hallom, hogy a hátam mögött odajön a zöld szemű volt szerelmem. Így nézzük csendben egy darabig, majd megszólal:

–          Tegnap elővettem a naplómat, amit akkor írtam. Nagy szerelmünk idején álmodoztunk egy közös gyermekről, emlékszel? Nevet is adtunk neki.

Valami kezd derengeni bennem, de nem emlékszem….

–          Attila, mondja ő, és kicsordul a könnyem…tényleg. Attila, szerettem ezt a nevet, és mégis hogy feledésbe merült. Megszületett fiam nem ezt a nevet kapta, és ezért nagy öröm fog el…Megöleljük egymást, és azt mondom: Attila, nyugodj békében, visszakerültél a rendszerbe. A helyedre. Lelked menjen, ahová mennie kell, a fénybe.

Visszaülünk a dobom ruhájára és lehúzom szandálomat, hadd érje a föld a talpamat. Azt érzem, kell ide még valami. Előveszem dobomat, becsukom szemem, párat ütök rajta és egy altatódalnak mondható lágy dallamot dúdolok hangosan. Mint anya a gyermekének.

Megnyugszom.

Zöld szemű volt szerelmem azt mondja, menjünk, igyunk egy sört. Felnevetek, olyan, mintha tort ülnénk, menjünk. Az este egy kocsma teraszán fejeződik be, laza beszélgetéssel. Mindkettőnket megérint a múlt szele, de azzal az erővel, ahogy a szellő megérinti az arcunkat, tova is száll.

Így történt, hogy megengedtem magamnak, meg nem született gyermekem apjának, hogy a magunk módján a helyére kerüljön az, ami nem volt a helyén. Magamhoz öleltem azt a kamasz lányt magamból, aki bontogatta felnőtté válási szárnyait, és fogalma nem volt, hogyan tegye mindezt. Magamhoz öleltem azt a kamasz lányt magamból, aki magamban van és anya szeretett volna lenni egy lehetetlennek tűnő élethelyzetben. Magamhoz öleltem és befogadtam.