Egyszer valaki azt kérdezte tőlem valaki, hogy mikor csinálok már olyan nagy szertartásokat, miért csak a hétköznapokkal, miért a sebek gyógyításával foglalkozom csak?

Sokáig dolgozott bennem ez a kérdés, mert alá akartam merülni benne, mielőtt válaszoltam volna, és mert nem fedi a valóságot a szertartások hiánya, aztán kigondoltam, hogy bővebben kifejtem ezt, elmesélem nektek az én történetemet erről.

Volt nekem egy tanítom, egy inuit sámán, Hivshu-nak hívták, aki mondjuk összeszámolva három hetet tanított, de az a néhány nap annyira intenzív volt, hogy mélyen beleíródott az életembe. Ilyen például az alázat kérdése. Mert alázat nélkül nincs szertartás, vakon tapogatózunk a világban.
Történt egyszer, hogy este, már az ágyban feküdtem, nagyon fáradt voltam és kivettem az akkori legkedvencebb fülbevalómat és azzal a lendülettel ledobtam a földre. Messze volt egy asztal, vagy bármi, amire letehetem volna és nem volt kedvem felállni. Csendben felemelte és megkérdezte szeretem-e ezt a fülbevalót? Mondom naná, most ez a kedvencem. Forgatta a kezében, majd így szólt:

– Ezt az ásványt valaki kiásta valahol ezen a földön, energiát fektetett bele, aztán megcsiszolta vagy ő, vagy valaki más, ő is beletette a keze munkáját, és nézd, ez a fém szál, ez is valahonnan a földből kibányászták, megmunkálták, majd valaki kialakította a munkájával ezt a formát, valaki összefűzte őket. Hány ember kezén mehetett keresztül, hány ember tette bele az energiáját, ameddig megvásároltad, hogy hordhasd? És te ledobod a földre, miközben azt mondod, hogy a kedvenced? Mi van azzal, amelyiket kevésbé szereted?

Mélyen megérintettek szavai.
 Aznap este sírva aludtam el. Hullattam a könnyeket. Másnap újabb gyakorlatot kaptam tőle: egész nap, bármit megfogok, legyen az szék, amire leülök, asztal, tányér, amit kiteszek, villa, kés, mindegyiket fogjam meg és gondoljam végig, hányan dolgoztak azért, hogy én használhassam, hogy a tárgy szolgálhasson  engem. 
És minden tárgynak meg kellett köszönnöm, hogy engem szolgál. S még két napig ezt kellett csinálnom. Nem volt kötelező, de ha már tanoncnak szegődtem, akkor vállaltam.
Épp vendégségben voltunk egy tanyán, a korábbi tanítómnál, rettenetes októberi napok voltak, minden  szürke, ködös, és annyit esett három napig, hogy a tanyára se be, se ki nem lehetett közlekedni. Beragadtunk oda, mintha a természet is azt akarta volna, hogy merüljek el ebben. Zuhogott az eső, térdig erő, újjászületős sár keletkezett, és én kisebb-nagyobb szünetekkel három napig sírtam.

– A szertartás alapja, hogy a hétköznapi életben megtörténjenek.

 Hogy érted?- kérdeztem?

– Amikor főzöl akkor főzz, mindent szeretettel tegyél az ételbe, legyél jó szakács, ha feszültséggel főzöl, magad is látod, hogy más íze van az ételnek. Ha éppen takarítasz, legyél takarítónő. És tedd bele a legnagyobb szeretet, amit bele tudsz tenni, fogj meg minden tárgyat, és ne feledd, hogy minden téged szolgál. A ruhád, a cipőd, a telefonod, a fogkeféd, stb. Bánj velük szeretettel. Add meg magad nekik, engedd bele magad abba, amit éppen teszel. Ha szeretkezel, vagy éppen fuckingolsz legyél ott, abban a pillanatban, legyél kurva. Így kerülsz a legközelebbi kapcsolatba azzal, ami körbevesz.

Nagyon sokat gyakoroltam és gyakorlom a mai napig ezt a házit, mert időnként elvesztődök magamban, vagy valami érzésben, gondolatban, elveszítem a tudatosságomat. 
Aztán előbújnak a tanultak és kezdem elölről. Azt hiszem ez egy élet feladat, legalábbis nekem biztos az.

Na de, hogy az eredeti témához visszatérjek, azt hiszem nagyon későre kezdtem igazán szertartásokat tartani, kerestem magamban folyton, hogy tudok -e elég alázatos lenni, tudok-e igazán emberi maradni?

Úgyhogy számomra nincs mérete a szertartásnak. Lehet izzasztókunyhó, vagy menyegző, vagy női vagy a természethez kapcsolódó, bármilyen ceremónia. Ha ketten vagy 102-en veszünk részt benne, ugyanúgy benne vagyok. Ha nem tudom ezt megtenni, nem tartom meg. 

Azt a szertartást tartom, amiben úgy tudok benne lenni, mint ahogy fentebb leírtam. Úgy igazán. És amiben azt érzem, eggyé válik a Föld az Éggel – eh, már megint ezt mondom, ez a mániám most 🙂

Amíg nincs a sebem begyógyulva, amíg nincs tisztelet, alázat bennem a hétköznapokban, addig máshol sem lehet. Amíg nem látom az összefüggéseket, a helyemet, addig sem. 

Egy évben két stabil szertartást tartok, hacsak a covidos élet nem szab határt megint, vagyis akkor is megtartom, csak zárt körben. 
Egyik márciusban, a 21-e utáni első Teliholdkor, másik pedig az őszi nap-éj egyenlőség napján, szeptember 22-én.

Márciusban a Napba öltözött Babba Mária – azaz a Holdanyának szentelem. 

Az őszi szertartás pedig azért, mert kezdődik a befelé fordulós időszak, a számvetés ideje, az egyre sötétebb időszak, amelyben mi, nők, tisztán látunk, eligazodunk, ha megengedjük magunknak. Közeledik az Ősök napja, nyílnak a világok kapui, átjárók, egyre többet álmodunk halottainkkal, üzenetek érkeznek tőlük, A belső és külső Tűznek egyre nagyobb a jelentősége ilyenkor, és ahhoz, hogy a fényt értékelni és becsülni tudjuk, ismernünk kell a sötétséget, hiszen sötét nélkül fény sincs.

Ezekkel a sorokkal várlak az Őszi nap-éj egyenlőség Szertartásán. Ezen a napon a fény és a sötétség gyönyörűen kiegészítik egymást, épp egyensúlyban vannak, hogy aztán elmozdulhassanak onnan és tanítsanak. Belegondoltál, micsoda szerencsénk van, hogy olyan helyen élünk, ahol nem kell hat hónapig várni a váltásra, mint Grönlandon? Én nagyon szerencsésnek érzem magam és magunkat is.

Szóval várlak szeretettel, ebben a szellemiségben, részletek itt találsz:

Őszi nap-éj egyenlőség

szertartás

2020. szeptember 6.