Mesélek azoknak, akik könyvből ismerik a diktatúra szót.

Szerencsés vagyok, mert csak bele kóstoltam abba, hogy mit jelent az, amikor az életed csak egy igen kevés oldalát hiheted magadénak.

Képzeld el, hogy hétvégén hazamész a szüleidhez, és amikor visszajössz a  saját lakásodba, ahol nagyjából tudod, hogy a tárgyak merre vannak, egy könyv, egy csecse becse, egy váza, apró tárgyak – el vannak mozdítva a helyéről, pontosan össze vannak cserélve, kutyulva. Ami a konyhában volt, az a szobában van. Hogy véletlenül se érezd magad biztonságban, nehogy azt hidd, hogy nem figyelnek, tudd, hogy nincs titok, nincs intimitás.

Képzeld el, hogy éveken keresztül tudod, hogy hallgatóznak, amikor telefonálsz. Jókat mókáztunk, mindig igyekeztünk üzenni a lehallgatónak valami frappánsat, pl. menjen melegem éghajlatokra, aki arra várakozik, hogy valami rendszer elleneset mondjunk. Kattogott a telefon, visszhangzott. Vagy éppen kikapcsolták órákra, hogy ne legyél elérhető.

Képzeld el, hogy sosem tudtad, ki a besúgó. Lehetett bárki, rokon, barát, bárki, aki valamilyen “hibát” követett el az életében, azonnal megzsarolta a hatóság, és jelentenie kellett arról, akivel megbízták.

Képzeld el, hogy az iskolában a tanárnak jelentkeznie kellett, ha nem énekelted gyerekként a himnuszt korán reggel 7 órakor, amikor az órák kezdődtek, először a szülőnek szóltak, párhuzamosan a tanárnak kötelessége volt jelenteni az igazgató felé, annak pedig tovább a szekunak.

Képzel el, hogy mindenki egyenruhában járt suliba, egyformák voltunk mind, volt nekünk karszalagunk, megszámozva. Az kötelező volt egész nap, amíg haza nem értél, időnként ha gyermeki csínyt követtünk el, volt olyan túlbuzgó felnőtt, aki szívén viselte az ország etikai, morális sorsát, hogy a játszótéren megkérdezte, hányas a számod, mert feljelentelek.

Képzeld el, milyen az, amikor ki van adva egy tanárnak, hogy figyeljen téged.

Képzeld el, hogy a hierarchia így volt egy munkahelyen, iskolában, bárhol: párttitkár, igazgató, stb.

Képzeld el, hogy amelyik ember eladta a lelkét az eszmének, elveknek, dogmáknak, lett belőle valaki, s ha ne adj Isten hangosabb volt a többitől, agresszívabb, akkor nagy VALAKI lett.

Képzeld el, hogy minden könyvet cenzúráztak. MINDENT. Újság is volt vagy 2-3, abban csak az jelenhetett meg, ami a pártunkkal és kormányunkkal kapcsolatos sikerekről szólt.

Képzeld el, hogy az összes nemzeti vagy vallási, lásd Karácsony ünnepen nem te döntöd el, hogy otthon maradsz, hanem megmondják neked, és ha nem “fogadsz szót” az egész családodat megbüntetik.

Képzeld el, hogy ilyen “szólás szabadság” nem létezik. Néha még szűk körben sem, mert pórul jársz, megetetnek a kutyákkal. És ez nem tréfa, nem mese, nem vicc.

Képzeld el, hogy két évente mehettünk külföldre, és az úgy nézett ki, hogy a szüleim januárban beadták a kérelmet, hogy elmehessünk: Apám órákig sorban állt, hogy egyáltalán kérelem űrlaphoz jusson, majd órákig, hogy beadhassa. Aztán vártak hónapokat, míg aláírták, utána következett a valuta tortúra, kapsz vagy nem kapsz, mert anélkül nem mehettünk Magyarországra. Ja, a vonatjegy 🙂 hetekig kerülgették a nemzetközi vasút pénztárt, amikor sikerült megvenni a jegyet, de valuta még függőben volt, anélkül pedig nem lehetett menni. Volt, hogy egy nappal az utazás előtt kapták meg szüleima pénzt. És akkor a vám, határőrség, ss katona tisztekként vonultak fel, mindenki pisszenés nélkül szót fogadott, mert egy rossz nézés, rossz szó, és már vissza is küldtek.

Képeld el, hogy a magzat az állam tulajdona volt, de az anya teste már nem.Tilos volt az abortusz, hiába teljesítetted már a tervet, volt 6 gyereked, és 50 éves voltál, akkor is meg kellett szülni. Nem számított semmi. Ja, nem etikai okok miatt, hanem mert a placentát eladták külföldnek jó pénzért.

Képzeld el, hogy a külföldi barát, rokon, be kellett jelenteni a rendőrségen, hogy ki, kik, mikor, mennyi időre, és miért jönnek, és volt időszak, amikor nem alhattak barátoknál, hanem kötelezték, hogy szállodában vagy kempingben aludjanak, nyilván magasabb áron. Aki elszállásolta őket bűncselekményt követett el.

Képzeld el, hogy a boltokban üveges zöldborsó és lecsó van végeláthatatlan polcokon, minden jegyre van.

Ha meghallottam a játszótéren, hogy megjött a jegyre a valami, (néha azt sem tudtuk mi érkezett), szaladtam haza, szóltam, hogy már állnak olajért, húsért, lisztért, cukorért, add a pénzt, mami, megyek én is. Kettessével-hármassával álltunk sorba, 50-100 ember, nekem az buli volt. Mindenki mesélt, kártyáztak, kisszékkel mentek, akkor is imádtam, ha sokan vagyunk, szívesen álltam a sorban, addig sem kellett tanulnom. Szerettem hallgatni a történeteket.

Képzeld el, hogy az őszi napokon, délután elveszik a  villanyt, késő estig. Ilyenkor nevettünk, és beszélgettünk. Tévé műsor? Kis gyerekkoromban egészen jó volt: hétfő este sorozat, kedden színház, aztán a lett belőle esti két óra, már nem volt érdemes bekapcsolni, mert ugyanazt fújták benne: pártunk, kormányunk sikerei és vívmányai, ellenben szombaton, vasárnap bedobták a mézes madzagot is, igazi jó filmek, rajzfilmek, programok voltak.

Amit itt leírtam, töredéke annak, amit tapasztaltam.

És ezek ellenére vagy pont ezért volt egy láthatatlan összefogás. Mindent elkövettek, hogy ne érezd magad biztonságban, hogy tudd, van egy hatalom, ami rendelkezik az életeddel, a mindennapi kenyereddel, a punciddal, a családdal, a jövőddel, a jeleneddel, sőt a múltadat is felülírta. Mégsem sikerült nekik és senkinek nem sikerülhet, csak rövid távon.

(Kép forrás: https://erdelyikronika.net/2019/02/erdelyi-magyar-katonasors/)