Minden olyan tevékenység, amelyet a családon kívül helyezünk, pedig családba való, a pusztulás felé visz.

Azokra a dolgokra gondolok, amelyek intézményesítve lettek, több nemzedék óta, és ma azt hisszük ez a természetes.

Várandóságot, születést, gyermeknevelést, párválasztás lehetőségeit, hivatást (helyette robotmunka van), a bármi melletti elköteleződést , a gyógyulást, az öregjeink életét, a haldoklást, mindent kiadtunk a kezünkből.

Kiadtuk a kezünkből a vizeinket, a földjeinket, a tüzet magunkból, a változtatás képességét. Elfelejtettük a körforgás jelentőségét, jelentését.

Feláldoztuk a szertartásainkat, a beavatásainkat a kényelem és a lexikális tudás oltárán.

Eltemettük a halált, hogy ne lássuk múlandóságunkat.

Ideje változtatni ezen.

Hívlak keleti szél, áldásodat kérve,
Váljak teremtővé a hajnali erővel,
Vidd el bánatomat a maga hegyek tetejére
Gyűjtöm az erőm magam teremtésére.

Hívlak déli tűz áldásodat kérve
Váljak eggyé a tüzes szenvedéllyel
Nyeld el haragomat szürke hamuvá égve
Gyűjtöm az erőm magam teremtésére.

Hívlak nyugati föld, áldásodat kérve
Váljak befogadóvá, megtermékenyítve
Engedjek gyökeret mélyen le a földbe
Gyűjtöm az erőm magam teremtésére.

Hívlak északi víz, áldásodat kérve,
Váljak ezüst holddá mély tengeri kék égen
Vidd el félelmem csobogó patak képében
Gyűjtöm az erőm magam Teremtésére. (Sütő Annamária Babi)