Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki a szerelemről álmodozott, arról a végtelen, feloldódó, sírig tartó szerelemről. Látta is maga előtt a herceget, aki megmenti őt abból az uradalomból, ahol a gyermekkorát végig szenvedte. Minden este kiült az ablakba és a lemenő napot csodálva, a madarak csiripelését hallgatva fohászkodott az ösvényhez, amely a házukhoz vezetett:
– Ó, drága ösvény, vezesd ide hercegemet, aki megment engem, akinek gyermeket szülhetek, és akivel életem végéig szerelemben élhetek.
Addig- addig imádkozott, míg egy napos délelőtt egy lovas jelent meg a ház előtt. Hercegnek nem volt mondható, kicsit imbolygott is a lovon, amelyik kicsit csenevész volt, borostás is volt, de a lány meglátta benne a herceget, a megmentőjét.
Az utas bebocsátást kért a házba, a gazda beengedte, mert megsajnálta, ételt, italt adott neki és kérdezte, mi járatban van erre.
– Elindultam a nagyvilágba, megkeresni az élet vizét, mert otthon nem találtam.
A lány apja nem mondott semmit, de felfigyelt arra, hogy a lovas vízért indult, de a bor igen-igen gyorsan szaladt le a torkán, és látta lánya arcán a pírt, a mozdulatain, hogy nagyon tetszik neki a vendég.
A lovasnak nagyon megtetszett a lány, és meglátta benne az élet vízét, meg is kérte a kezét azon nyomban, és a lány örömmel igent mondott. Ásó, kapa, nagyharang válasszon el bennünket, gondolta a lány és látta is magukat boldogan egész életükben, sok gyerekkel, gazdagságban, bőségben.
Fel is kerekedtek és a a lovas hazavitte a lányt az otthonába, amit otthonnak nem nagyon lehetett nevezni, de a lány azt mondta, sebaj, kitakarítom ezt a sötét házat, beengedem a fényt, új ágyterítőt hozok, begyújtok a kályhába, meleget csinálok és így is lett.
Kisöprögetett, meleget csinált, úgy ágyterítőt és függönyt is hozott, boldogan beengedte a fényt a házba, ám, amikor hazajött a lovas, aki immár a férje volt morcosan körbenézett, sáros bakancsával végig gyalogolt a feltakarított padlón és azt mondta:
– Jó volt úgy, ahogy volt előtte, minek ide a szín, minek ide a fény, nekem jó a megszokott, majd megette a vacsorát, megivott néhány kupa bort, és elterült az ágyon, reggelig meg sem mozdult.
Reggel elment dolgára s így teltek a napok, a lány egyre szomorúbb, csalódottabb lett, egészen addig, míg egy tavaszi napon ki nem derül, hogy várandós.
Hej, lett nagy öröme, végre nem lesz egyedül, végre valakit szerethet, végre valaki őt is szereti, végre valakit kiszolgálhat, etethet, itathat, gondoskodhat róla.
A lovas, aki már a férje volt egyre kevesebbet beszélt hozzá és egyre többet ivott a borból, amely egy varázs hordóban volt, sosem fogyott ki belőle a szőlőlé.
És megszületett a fiú.
A lány, aki immár anyává vált, nem hallotta többet a bor csorgását, nem látta többet a sáros bakancs nyomát a padlón, nem érdekelte többé a sötétség, mert fényt látott a fia szemében, azt a fényt, amelyet nem tudott a házba, a házasságába behozni.
A legényke cseperedett s az anya minden lépését követte, minden lélegzetvételét számon tartotta, minden pislogását feszülten figyelte és közben kérdezte:
– Édes fiam, mit csinálsz? Gyere ide anyához, te vagy a boldogságom.
– Drága fiam, szerelmem, egyél egy kis zsemlét, nehogy éhen maradjál.
– Édes fiam, mit csinálsz? Milyen jó, hogy szültelek, ha te nem lennél, már rég nem élnék.
– Drága szerelmetes fiam, vegyél mellényt a hátadra, mert megfázol.
– Édes fiam, mit csinálsz? Gyere ide anyához, be jó, hogy szültelek, te vagy az életem.
– Jaj, fiam, mit ennél, mond, melyik kedvencedet főzzem meg?
– Édes fiam, vedd le a mellényt, mert megizzadtál és beteg leszel.
– Édes fiam, mit csinálsz? Gyere, hagyd azt, inkább velem foglalkozz.
És így teltek az órák, a napok, a hetek, hónapok és évek, amíg a fiú felnőtt, a lovas, aki a gyerek apja és a lány férje volt már sehol nem volt, senki nem látta, senkit nem érdekelt. A legény hosszúra nyúlt, igaz lassú volt, lassan járt az esze is, folyton számolta anyja lélekzetvételét, szemének pislogását, követte minden lépését, és mégis, valami ott belülről elkezdte feszíteni.
Egy napon a fiú oda állt anyja elé és azt mondta neki:
– Anyám, édesanyám, felülök a lóra és elmegyek a világba, az élet vizét megkeresem.
Az anya sírt, rítt, csapkodott, jajveszékelt
– Jaj, fiam, ne menj, hát mi lesz velem nélküled, ki fog téged etetni, itatni, rád figyelni, jaj, jaj kit fogok én etetni, itatni, kinek mondom majd, hogy megfázol, meleged lesz???
És bár a legény vívódott, sajnálta anyját, félt, hogy ki fog neki enni, inni adni a legény hajthatatlan volt.
El is indult, járt, kelt a világba, időnként hírt hallott anyjáról, hogy nagyon szomorú lett, nem beszélget senkivel, csak sír és sóhajtozik.
Aztán találkozott egy lánnyal, akinél megtalálta az élet vizét, feleségül vette és hazavitte anyjához, mert valami hajtotta hazafelé, visszafelé az anyjához.
No, mikor belépett az ajtón, volt nagy öröm, az anyja a nyakába esett, drága szerelmetes fiam, hát visszajöttél, visszahoztad az életemet, várj főzöm is a kedvencedet, töltöm a kedvenc italodat, sütöm a kedvenc süteményedet és már forgott is a konyhába, egy pillantást vetett a feleségre, de nem látta tisztán.
Attól a naptól kezdve visszaállt a rend.
A menynél lévő életvizéből ivott a legény, aki a férje volt, a lány, aki feleség és anya lett pedig itta az élet vizét a fiából.
A legény, aki már férj volt, édesanyja főztjét ette, a gondoskodását fogadta, miközben a feleségére is néha rápillantott, de a fényt a szemébe csak az anyjának adta, hogy azt életben tartsa.
A meny, aki két lelket táplált az élete vizével, lassan elsorvadt, egyre csendesebb lett, egyre lassúbb, egyre inkább a földet nézte szomorúan. Így teltek az évek, míg egy reggelen a lány, aki a férje felesége és az anyósának menye volt felkelt, kinézett az ablakon és meglátott egy ösvényt, amelyik ott volt addig is, mégsem látta.
Felöltözött, hátranézett, a sötét szobára, a sáros ágytakaróra, a megterített, mindenféle jóval teli asztalra, a melegre, ahol mindig fázott, az anyósára és a fiára, majd biccentett egyet és mosolyogva kilépett az ajtón.
Hogy mi történt ezután?
Ha tudnám, a mesém tovább tartana.
Itt a vége, fuss el véle. Jóóóó messzire.
