Ülök a teraszon és iszom a hajnali kávémat. Ez a mindennapi betevő falatom, a szertartásom, amikor átgondolom a napomat, eggyé válok a környezetemmel, a gondolataimmal, a kertemmel.
Most nyirkos, párás hideg van, érzem, ahogy a ruhám alatt kúszik be a bőrömhöz a múlt szava, mert ma van anyám halálának negyedik évfordulója. Keresem magamban, van-e szomorúság, gyász, hiány…és nem találok, csak elfogadást, emlékeket, azokból is vegyeset. Úgy értem nemcsak a szépeket, hanem azokat is, amelyeket akkor nehezen éltem meg, most már annyira viccesnek tűnnek innen, a távolból…
Anyámnak, mint az ő korosztályának, nagyon fontos volt, hogy mit szólnak a szomszédok, a környezet. Ötven éves voltam, amikor megszólt, hogy ne menjek ki a lakásból tollas fülbevalóval. Mert mit szólnak a szomszédok. Én persze akkor is így vonultam ki az utcára, akkor is nevettem ezen, most is. Melengeti a szívemet ez az emlék, mert tudom, hogy az ő világában ez azt jelentette, hogy meg akart védeni a külvilággal szemben.
Neked van házi oltárod? Mert én ma gyújtok egy mécsest, nem is, egy gyertyát, a sajátomon, hogy érjen el a lángja oda, ahol most van, hogy tudja: itt él tovább bennem és a gyermekeimben.
Ha vannak elhunyt szeretteid, te is megteheted:
Gyújts mécsest, gyertyát, fehéret és mond a következőket:
Szülőknek:
– Köszönöm mindazt, amit kaptam tőletek, elfogadom, bármilyen kevésnek ítélem meg. Lemondok mindarról, amit nem kaptam meg és megyek, megkeresem a világban mindazt, ami hiányzik, mert már felnőtt vagyok, megtehetem.
– Itt éltek tovább bennem, gyermekimben, unokáimban (ha van, vannak)
Szeretteidnek:
– Nem felejtelek el benneteket, az életem része vagy/vagytok, voltál/voltatok, ma érted/értetek ég ez a mécses. Mindig lesz egy hely a szívemben számodra/számotokra.
